TÖMEGIR

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

Nehéz ügy ez a könyv.

könyvborító

Csupa jó kritikát olvastam róla, a fülszövegben a Dexter könyvekhez hasonlítják (én nem láttam és nem olvastam egy darabot sem, de a dadogós alliterálós Dexter címektől a falra mászom, az ovis könyveknek tudok ilyen címet elképzelni), horrort és izgalmat ígérnek. Nem tudom, hol rontottam el, illetve mit olvastak azok, akik ilyen jó véleménnyel voltak róla, az én egyetlen benyomásom, az, hogy SZÖRNYŰ.

Na de nézzük a tényeket, van egy ifjú titánunk, John, aki még csak 15 (lehet, hogy itt gyanúsnak kellett volna lennie a dolognak), és a családi hullaházban segédkezik hobbiból. Olykor állatokat vagdos, nem érdeklik a haverok és a csajok, a pszichológusa tehát felvilágosítja: szociopata. A srácnak rendkívül tetszik a diagnózis (egy újabb nyom lehetett volna), bele is éli magát a szerepbe rendesen, és sok-sok oldalon keresztül lelkizik arról, milyen szívesen kiengedné a benne lakozó szörnyeteget. Egyébként John megszállottja a sorozatgyilkosoknak, így mikor kicsiny városában kezdenek gyűlni a hullák, teljesen izgalomba jön. Már rögtön az elején véletlenségből szemtanúja is lesz egy gyilkosságnak – na, eddig volt a könyv tűrhető, talán érdekes is. Azonban itt belekeveredik egy fantasy szál, és innentől kezdve csak az hajtott, hogy túl vagyok a felén, illik befejezni.

Nem tetszettek a karakterrajzok, nem tetszettek a nyafogások, és túlságosan könnyűnek találom, hogy fantasyba ment át a dolog. Ha igazi, hús-vér emberekkel dolgozott volna, talán csak egy vállvonással fejezem be a könyvet, hogy „na, ez is megvolt”. Így viszont nem tudom elképzelni, hogy kapott ilyen jó értékeléseket, hogy került best seller listára, és ha ilyenek a Dexter-könyvek, biztos vagyok benne, hogy számomra ismeretlenek maradnak.

― könyvesbolt ―